Nincsenek könnyű helyzetben azok a hiteligénylők, akik arra keresik a választ, hogy hitelképesnek számítanak-e, és ha igen, akkor mégis mekkora, illetve milyen kamatozású hitelösszeg felvételére lehetnek képesek. Bár azt valószínűleg mindenki tudja, hogy a rendszeres jövedelem megléte, illetve annak nagysága kardinális kérdés egy hitelfelvétel során, ám az valójában csak egy – bár valóban nagyon fontos – szempont a hitelképesség megállapítása során. A helyzetet némiképp tovább bonyolítja, hogy bár 2015 óta Magyarországon is léteznek egységes, a hitelezés során minden hitelintézet által kötelezően betartandó szabályok, ugyanakkor azok betartása mellett a bankok továbbra is tág mozgástérrel rendelkeznek azt illetően, hogy milyen módszerrel határozzák meg, hogy számukra ki számít hitelképes, illetve hitelképtelen ügyfélnek.

Egy tapasztalatlan, első hitele felvétele előtt álló banki ügyfélben valószínűleg az a kérdés merül fel először, hogy egyáltalán tud-e hitelt felvenni (vagyis hitelképes-e), és ha igen, akkor mekkora kölcsönt és milyen kamatozás mellett. Bár 2015 óta minden hitelintézetnek figyelembe kell vennie a Magyar Nemzeti Bank (MNB) által megalkotott jövedelemarányos törlesztőrészlet-mutatóval (JTM) és hitelfedezeti mutatóval (HFM) kapcsolatos szabályokat, ám ezek mentén leginkább csak azt tudjuk egyértelműen megmondani, hogy mik azok az esetek, melyekben valaki biztosan nem kaphat hitelt. A szabályok csupán azokat a plafonértékeket határozzák meg, amelyek túllépése esetén - a törlesztőrészlet(ek) jövedelemhez viszonyított túl magas aránya, lakáshitelnél a hitelösszegnek a fedezetként szolgáló ingatlan értékéhez viszonyított túl magas aránya - biztosan nem hitelezhető az ügyfél.

A fenti főszabályoknak való megfelelésen túl azonban a hitelintézetek meglehetősen nagy szabadságot élveznek abból a szempontból, hogy ők maguk mely ügyfeleket minősítik hitelképesnek. Magyarán szólva, a hitelintézetek alkalmazhatnak a jegybanki főszabályoknál szigorúbb szabályokat is, ráadásul a bankok valójában egy jóval sokrétűbb pontozási rendszert használnak annál, mint pusztán a fenti szabályok teljesülésének ellenőrzése.

Így pontoznak a bankok

„Hitelképes vagyok?” – hangzik a kérdés, amelyre alapvetően egy egyszerű igen vagy nem válasz adható, illetve hitelfelvételkor maga az adós is egy ilyen egyszerű és egyértelmű válaszra számít. Tulajdonképpen a bankok is ezt a kérdést igyekeznek megválaszolni azáltal, hogy a rendelkezésükre álló ügyféladatok alapján kategorizálják az ügyfeleket. A fentieknek megfelelően alapvetően két kategóriába sorolhatják az adósokat – nevezhetjük őket például „jó adósnak” vagy „rossz adósnak” annak függvényében, hogy a rendelkezésre álló információk alapján minek nagyobb a valószínűsége, annak, hogy az adós visszafizeti-e a hitelt, vagy pedig annak, hogy nem fizeti vissza.

Itt talán már érezzük, hogy a fenti kérdésre mégsem adható egy egyszerű igen/nem válasz. Míg a legrosszabb adósjelöltek esetén még talán mondhatunk olyat, hogy 0% esélye van annak, hogy az adós visszafizeti a felvett hitelt, de olyat talán még a legjobb ügyfélminősítésű adósjelöltnél sem mondanánk, hogy 100% bizonyossággal vissza fogja fizetni a hitelt, hiszen sosem lehet tudni, hogy 20-25 éves időtávon belül mit hoz az élet. Azt azonban meg tudjuk mondani, hogy egy magas iskolai végzettséggel, jó jövedelemmel és kevés hitellel rendelkező adós nagyobb eséllyel fogja visszafizetni a tartozását, mint egy alacsony jövedelmű, alacsony iskolai végzettségű, adósságban úszó ügyfél.

Éppen ezért a bankok az általuk fejlesztett és használt ún. scoring modellek (pontozási modell) segítségével arra törekednek, hogy minél pontosabban meghatározzák, hogy egy-egy adott ügyfél mekkora eséllyel fogja visszafizetni az általa felvett hitelt. Ennek az értéknek a meghatározásához a bankok számos paramétert figyelembe vesznek:

• Mekkora az adós jövedelme?
• Mekkora az igényelt hitel összege, illetve annak a havi törlesztőrészlete?
• Van-e az adósnak egyéb hitele?
• Hogyan aránylik a törlesztő(k) összege a jövedelemhez képest?
• Jelzáloghitel esetén hogyan aránylik a hitelösszeg a fedezetként szolgáló ingatlan értékéhez képest?
• Ha az adósnak már van, vagy volt hitele, azokat rendesen fizette? Előfordult, hogy késedelembe esett? Ha igen, milyen gyakran, illetve milyen hosszú volt a késedelem?
• Milyen tranzakciók látszódnak az ügyfél bankszámláján?
• Rendszeresen befizeti-e az ügyfél az egyéb szolgáltatások díjait? Szokott-e késedelembe esni?
   

A fenti felsorolás korántsem teljeskörű, hiszen mint mondtuk, az egyes banki gyakorlatok eltérhetnek – és jó eséllyel el is térnek - ezen a téren. Ráadásul vannak olyan paraméterek is, amelyek figyelembevételét a hitelintézetek nem feltétlen „teszik ki az ablakba”, ugyanis azok különböző aggályokat vethetnek fel. Németországban például már a 2010-es évek elején vitát váltott ki az ún. geoscoring, amelynek lényege, hogy a hitelminősítés során az ügyfél korábbi és jelenlegi lakhelyét is figyelembe veszik. Ha az ügyfél egy olyan utcában lakott, amelynek lakói korábban inkább nem fizették vissza a felvett hiteleket, akkor ez alapján az ügyfél kérelme is elutasításra került, még akkor is, ha a konkrét személynek még nem is volt hiteltörténete. (Fontos különbség, hogy Németországban az efféle modelleket gyakran nem a hitelintézetek, hanem külön erre szakosodott cégek készítették. A hitelintézetek viszont ezen cégek megítélése alapján döntöttek valaki hitelképességéről. Magyarországon ez a gyakorlat elméletileg nem lehetséges, ugyanis a körültekintő lakossági hitelezést szabályozó 361/2009. (XII. 30.) Korm. rendelet éppen a minap megjelent módosítása értelmében a hitelképesség vizsgálatához szükséges adatokat és információkat a hitelező, hitelközvetítő, közvetítői alvállalkozó külső és belső forrásokból, elsődlegesen a fogyasztótól szerzi be. A közösségi hálózatok információszerzésre nem használhatók fel.)

Visszatérve, a lényeg tehát az, hogy a bankok az általuk vizsgált paraméterek mentén igyekeznek meghatározni, hogy egy-egy adósjelölt mekkora eséllyel fogja visszafizetni az általa igényelt hitelt. Ehhez egyébként meglévő ügyfelek historikus adatai is figyelembe vehetők, hiszen kellően nagy adathalmaz esetén minden bizonnyal lesznek az új igénylőkhöz hasonló paraméterekkel rendelkező, korábbi adósok is. Ha a bank azt látja, hogy a hasonló jellemzőkkel bíró adósok jellemzően visszafizették a hitelt, akkor jó eséllyel a friss igénylőt is hitelezésre alkalmas ügyfélnek fogja megítélni.

A cutoff-probléma

Egy ügyfélminősítés során tehát az történik, hogy a hitelintézet által kifejlesztett és alkalmazott modell a rendelkezésre álló információk felhasználásával pontozza az ügyfelet. A szerezhető pontok jellemzően 0 és 1 között terjednek – például 0 pontot kap valaki, ha a modell szerint biztosan nem fizeti vissza a felvett hitelt, és 1 pontot, ha biztosan visszafizetni. A gyakorlatban azonban sem a 0, sem az 1 pont nem túl gyakori – az ügyfelek jellemzően egy, a két szám közé eső értéket kapnak.

Most tételezzünk fel három, A, B és C ügyfelet:

• A ügyfélnek magas a jövedelme, nincs még hitele. Az általa éppen megigényelt lakáshitel összegének aránya relatíve alacsony a fedezetként szolgáló ingatlan értékéhez képest. Negatívum, hogy magas jövedelme ellenére nem rendelkezik magas iskolai végzettséggel. Mondjuk azt, hogy ő 0,8 pontot kap hitelképességének bírálata során.
• B ügyfél nagyon hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint A ügyfél, azzal a nagyon fontos különbséggel, hogy az ő esetében az igényelt hitelösszeg aránya relatíve magas a fedezetként szolgáló ingatlan értékéhez képest. Az ő pontja ezért csak 0,7.
• C ügyfélnél is túl magas a hitelösszeg, ráadásul neki még a jövedelme is alacsonyabb, továbbá egy korábban felvett hitelét sem fizette még vissza. Azt ugyanakkor rendben fizeti, még sosem esett késedelembe. Az ő pontja ezért 0,45.

A fenti pontokat persze százalékos értékekként is értelmezhetjük – ebben az esetben mondhatjuk azt, hogy A ügyfélnél 80%, B ügyfélnél 70%, C ügyfélnél viszont csak 45% a visszafizetés esélye. Bár a bank A és B ügyfél esetében is jó eséllyel számíthat az ügylet megtérülésére, mégsem azonos mértékű kockázatot vállal a két ügyfél hitelezésekor. Bár jó eséllyel mindketten a „jó ügyfél” kategóriájába kerülnek, ugyanakkor B ügyfélnél mégiscsak nagyobb az esélye a nemfizetésnek, mint A ügyfélnél.

A fenti problémából következik az a nagyon is elterjedt banki gyakorlat, hogy az ügyfélhitelesítés során a hitelintézetek nem csak azt határozzák meg, hogy az ügyfél hitelezhető-e vagy sem, hanem azt is, hogy milyen ügyfélkategóriába kerül az igénylő. Egy hitelezhető, de nagyobb kockázatot jelentő ügyfél (jelen esetben a B ügyfél) csak magasabb kamattal fog hitelt kapni, hiszen az ő finanszírozásával a bank nagyobb kockázatot vállal, mint A ügyfél esetében. A fenti példában tehát jó eséllyel mindkét ügyfél megkapja a hitelét, csak A ügyfélnek kisebb kamatot kell majd fizetnie, mint B ügyfélnek.

Nade mi a helyzet C ügyféllel? Bár az ő esetében azt mondtuk, hogy a nemfizetés esélye némileg nagyobb, mint a visszafizetésé, ugyanakkor az utóbbira is nem elhanyagolható, 45%-os esélyt látunk. Hol érdemes meghúzni azt a határt, amely pontszám alatt már elutasítjuk egy ügyfél hitelkérelmét?

A probléma jobb megértéséhez érdemes hangsúlyozni, hogy az egyértelműen „jó” és az egyértelműen „rossz” ügyfelek között van egy jelentős méretű közös halmaz, amikor igen nehezen meghatározható, hogy egy ügyfél végülis melyik kategóriába illik jobban. Hiszen kellően nagy adathalmaz esetén az is előfordulhat, hogy két ügyfél ugyanannyi pontot kap, mégis az egyikük végül visszafizeti a hitelt, míg a másikuk nem.

A banknak tehát azt kell eldöntenie, hogy hol húzza meg ezt a határt (ezt a határvonalat hívják cutoff-értéknek vagy küszöbértéknek). Mondhatja például, hogy csak azokat az ügyfeleket hitelezi, akik legalább 0,5 pontot érnek el az ügyfélminősítés során. Ilyenkor várhatóan csak nagyon kevés olyan ügyfelet „engednek át”, aki végül nem tudja visszafizetni a hitelét, viszont sok olyat is elutasítanak, akinek kevesebb pontja volt 0,5-nél, ám mégis képes lett volna visszafizetni a hitelt. De ugyancsak létező opció, hogy a bank mondjuk 0,3 pontnál húzza meg a cutoff-értéket – ekkor sokkal kevesebb „jó adós” kerül elutasításra, viszont a hiteligénylés során átengedett „rossz adósok” mennyisége is növekedni fog.

A banknak tehát azt kell mérlegelnie, hogy számára anyagilag melyik opció a jövedelmezőbb. Elképzelhető, hogy a „jó” ügyleteken van akkora profitja, hogy megéri neki kicsivel több „rossz adóst” is átengedni az igénylés során, de az is lehet, hogy a rossz ügyletek miatt akkora vesztesége keletkezik, hogy megéri lemondani néhány nehezen kategorizálható „jó adósról” is. Ezt a döntést természetesen sok minden befolyásolhatja, például a már meglévő hitelportfólió összetétele, illetve az, hogy általánosságban inkább konzervatív, vagy inkább agresszív hitelpolitikát folytat-e az adott hitelintézet. Előbbi esetben inkább magasabb, utóbbi esetben inkább alacsonyabb cutoff-érték kerül meghatározásra.

A megfelelő küszöbérték meghatározásához természetesen matematikai módszerek is léteznek. Ezek egyike például a Kolmogorov-Szmirnov-mutató. Az alábbi ábrán az látható, hogy a pontszámok függvényében (x tengely) hogyan emelkedik a jó, illetve a rossz adósok kumulált relatív gyakorisága (y), illetve melyik az a pont, amikor a legnagyobb a különbség a két érték között. Mint írtuk, a rossz adósokhoz most kisebb pontszámot rendeltünk, ennek következtében a rossz adósok kumulált relatív gyakorisága már 0,4 pontnál is meghaladja a 60%-ot. Ezzel szemben a „jó adósok” halmazában a magasabb pontszámok a gyakoribbak, ennek következtében az ő kumulált relatív gyakoriságuk csak 0,7 pont felett haladja meg a 60%-ot.

Az ábrán behúzott szaggatott vonal pedig a pontszámok alapján sorbarendezett sokaságban a „jó” és a „rossz” adósok eloszlásának kumulált relatív gyakorisága közötti maximális különbséget mutatja meg. Magyarán, az általunk szimulált adathalmazon belül akkor tudnánk a lehető legtöbb rossz adós kizárása mellett a lehető legtöbb jó adóst hitelezni, ha 0,5 pont környékén határoznánk meg a cutoff-értéket.

Ugyanakkor – mint már utaltunk rá – a valóságban, egy valódi bank valódi adatait vizsgálva ez a küszöbérték egészen máshol is lehetne. Egy eleve magasabb kamatokkal dolgozó bank például elméletileg megengedheti magának, hogy több rossz adóst engedjen át a szűrőn, hiszen a jó adósok által neki fizetett magasabb kamatok kárpótolni tudják a rossz adósok okozta veszteségek miatt. És természetesen az árazási politikát a már meglévő portfólió összetétele is befolyásolja – ha a már meglévő hitelállományon belül magas a rossz adósok aránya, akkor értelemszerűen a további hitelkihelyezések során már érdemes lehet óvatosabbnak lenni.

Hogyan tudunk javítani a hitelképességünkön?

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy magyarországi ügyfélként nem fogjuk pontosan tudni, hogy milyen modell használatával pontoz minket a reményeink szerint minket később hitelező bank. Ez egyébként nem mindenhol van így, az Amerikai Egyesült Államokban például a magánszemélyek is könnyedén ellenőrizhetik a saját hitelminősítési besorolásukat. Az Egyesült Államokban elsősorban az ún. FICO-pontot szokták figyelembe venni a hitelképesség megállapításához. (A pontrendszernek természetesen semmi köze nincs a szlovák miniszterelnökhöz. Nevét a pontrendszert kidolgozó Fair Isaac Corporation nevű hitelminősítő cégről kapta.)

Ha egy amerikai állampolgár szeretné megtudni, hogy mennyire számít hitelképesnek, akkor egyszerűen felmegy például az említett pontrendszert kidolgozó cég honlapjára, és ott az adatai megadásával megtudja, hogy hány FICO-pontja van. Kellően magas pontszám elérése esetén pedig biztosra veheti, hogy bármelyik bankhoz is megy, fog kapni hitelt.

A magyarországi rendszer ehhez képest kevésbé átlátható, ugyanakkor, ha bizonyos feltételeknek megfelelünk, akkor alapvetően itthon sem érhet minket túl nagy meglepetés. A legfontosabb tényezőket fentebb már említettük – az igazolt, rendszeres havi jövedelem alapvető feltétel, ami természetesen minél magasabb, annál jobb. A bankok jellemzően nem hiteleznek olyan személyt, aki még próbaidőn van a munkahelyén, ahogy a vállalkozóknál is elvárják, hogy legalább egy lezárt, teljes üzleti évvel rendelkezzenek.

A jövedelem nagysága mellett rendkívül fontos, hogy a lehető legkevesebb egyéb hitellel rendelkezzünk. A bankok kötelesek megvizsgálni, hogy a jövedelem mekkora részét teszi ki a havi törlesztőrészlet – minél alacsonyabb ez az arány, annál nagyobb eséllyel kaphatunk hitelt. Amennyiben egy korábbi hitel miatt túl magas a jövedelemarányos törlesztőrészlet-mutató, úgy lehetőség szerint érdemes az igénylés előtt visszafizetni a korábbi hitelt. A hitelkártyáknak, folyószámla-hitelkereteknek bár nincs fix havi törlesztőjük, azok is beleszámítanak a JTM-be – ilyenkor a rendelkezésünkre álló hitelkeret 5%-ával számolnak a hitelintézetek, mint fix törlesztővel. Ez akkor is igaz, ha egyébként sosem használjuk a hitelkeretet, szóval ha nincs rá szükségünk, és emiatt túl magas lenne a JTM-értékünk, úgy érdemes megszüntetni ezeket a szerződéseket, nehogy emiatt csússzon el mondjuk egy lakáshitelnek a felvétele.

Jelzáloghitel esetében a hitelösszeg fedezethez viszonyított arányáról már volt szó. A jegybanki főszabály szerint a megvásárolni kívánt ingatlant forgalmi értékének a 80%-áig (elsőlakás-vásárlók esetében 90%-ig) lehet hitelezni, bár sok bank ennél nagyobb arányú önerő felmutatását várja el. Minél alacsonyabb tehát a hitelfedezeti mutatónk, annál nagyobb eséllyel kapjuk meg a hitelt.

Értelemszerűen rontja a megítélésünket, ha egy korábbi hitelügyletben már volt késedelmes törlesztésünk. A hitellel rendelkező ügyfelek adatai felkerülnek a Központi Hitelinformációs Rendszer (KHR) adóslistájára, amely segítségével a hitelintézetek ellenőrizni tudják, hogy van-e már hitele a náluk hitelt igénylő ügyfélnek. Amennyiben az adós rendben fizeti a hiteleit, úgy a KHR-ben szereplő esetleges korábbi hitelek csak akkor jelenthetnek gondot, ha a régi és az új hitelek együttes törlesztőjének aránya túlságosan magas lenne az ügyfél jövedelméhez képest. Késedelmes ügylet esetén már más a helyzet, ekkor ugyanis az adós ún. negatív adóslistára kerül. Az ilyen ügyfeleket egyetlen hitelintézet sem fogja finanszírozni, ráadásul, ha az adós rendezi is a problémás hitelét, a rendezést követően további egy évig még szerepelni fog a KHR passzív adóslistáján.

Amennyiben tudjuk magunkról, hogy passzív státuszunk van a KHR-ben, úgy kár is belevágni a hiteligénylésbe – amíg a listán szerepel a nevünk, addig nincs esélyünk újabb hitelt felvenni. Ugyancsak problémás lehet, ha fizetjük a hiteleinket, ám a bank azt látja, hogy valamiért rövid időn belül több hitelt is felvettünk. Egy efféle viselkedés azt sugallja, hogy nem tudatosan intézzük pénzügyeinket, és jó eséllyel nem kapunk újabb hitelt.

Hitelfelvételkor a hitelintézetek megvizsgálják a számlakivonatainkat is, így érdemes arra is odafigyelni, hogy azok alapján is fegyelmezett, pénzügyileg tudatos ügyfélnek tűnjünk. Sok bank nem szereti, ha az ügyfél rendszeresen költ mondjuk szerencsejátékra, de a nehezen megfogható tranzakciók is gyanúra adhatnak okot. Ugyancsak negatívan befolyásolhatja a hitelkérelmet, ha a bank azt látja, hogy valamilyen szolgáltató felé csak késve, rendszertelenül fizetjük a tartozásainkat, kötelezettségeinket. Érdemes tehát minden tartozásunkat időben rendezni, ide értve a közüzemi számlákat is.

Sajnálatos módon egy alkalmazotti bérből élő személy esetében még az is egy kockázati tényező, ha az őt munkáltató cég tűnik pénzügyileg kockázatosnak. A hitelintézetek ugyanis nem csak magát a magánszemélyt vizsgálják, hanem gyakorta a jövedelme forrását is. Ha azt látják, hogy az ügyfél munkáltatója tartósan veszteséges, vagy mondjuk végrehajtás, inkasszó alatt áll a cég, akkor könnyen lehet, hogy ennek a hiteligénylő issza meg a levét. Ez igazságtalannak tűnhet, hiszen még az is elképzelhető, hogy a cég rossz teljesítményével a hiteligénylő nincs is tisztában, ugyanakkor a bank szempontjából teljesen logikus, hogy nem akar olyan ügyfelet finanszírozni, akinek ingatag lábakon áll a munkahelye.

Összegzés

Magyarországon tehát nincs egy egységesen elfogadott pontrendszer, amely alapján biztosan tudhatjuk, hogy milyen mértékben vagyunk hitelképesek. Ugyanakkor a megbízható ügyfél ismérvei alapvetően mindenhol ugyanazok – minél jobb, fegyelmezettebb egy adósjelölt pénzügyi helyzete, annál nagyobb eséllyel fog hitelt, ráadásul olcsó hitelt kapni. A kevésbé tudatos pénzügyi viselkedés megbosszulja magát – a rosszabb anyagi helyzetben lévő ügyfelek jobb esetben csak drágábban, rosszabb esetben pedig egyáltalán nem kaphatnak hitelt.

Érdemes tehát előre gondolkodni. Ez különösen igaz, ha egy nagyobb összegű, hosszabb futamidejű hitel felvételén gondolkodunk – egy lakáshitel, vagy egy nagy összegű személyi kölcsön felvétele előtt érdemes átgondolni, hogyan tudjuk racionalizálni a kiadásainkat, illetve mit tehetünk azért, hogy pénzügyileg a lehető legfegyelmezettebb képet alkothassuk magunkról.